A Delahaye az egyik legrégebbi francia autógyártó volt. Az eléggé drága kocsikat készítő, apró cég a gazdasági világválság alatt az előremenekülést választotta: 1935-ben mutatták be a 135-ös sorozatot, amely korának egyik legkedveltebb sportautója lett. Az M verzió 3,6 literes, soros hathengeres motorja kiviteltől függően 95-115 lóerős lehetett, ezzel 150-160 km/h-s végsebességet ért el. Érdekes, hogy a nagy sebesség ellenére megtartották a keresztlaprugós első futóművet, ami már akkoriban is eléggé primitív megoldásnak számított.

A párizsi cég olyannyira kicsi volt, hogy saját karosszériákat nem is tudtak gyártani. Minden Delahaye egyedi megrendelésre készült, az alvázat olyan műhelyek öltöztették fel, mint a Chapron, a Franay, a Figoni & Falaschi - vagy a holland P. J. Pennock, aki a képen látható kocsit is készítette. Ez lehetőséget adott arra, hogy a dizájnerek bármilyen agymenésüket kiéljék - így lehetséges, hogy soha két egyforma Delahaye nem készült. A 135-ösből létezett coupe, roadster, cabriolet, kombi, berline (a szedán francia megnevezése) és coupe de ville (nyitott sofőrüléses limuzin) kivitel is. A képen látható kocsi egészen visszafogott megjelenésű, de talán az egyik legszebb és legletisztultabb 135-ös, amely valaha készült.

A típus egészen 1954-ig maradt gyártásban, bár már 1951-től létezett utódja, a modernebb futóművű, erősebb 235-ös is. A háború utáni Európának a Delahaye autói túlságosan fényűzőek és magamutogatóak lettek. A drága, egyedi tervezésű kocsikra alig maradt kereslet a romokban heverő kontinensen, ráadásul Franciaország szocialista kormánya brutális büntetőadót vetett ki a luxusautókra. A lenyűgőző szépségű kocsik párizsi műhelye így 1954-ben lehúzta a rolót. A 135-ösből két évtized alatt mindössze 2655 darab készült.

A képen látható 115 lóerős, elektromos előválasztós váltóval szerelt cabriolet 2010-ben Amelia Islanden került kalapács alá az RM Auctions árverésén, ahol is végül 220.000 dollárért cserélt gazdát.

Kép forrása: RM Auctions

1939-ben a csökkenő kereslet miatt a Packard leállította a kiöregedő Twelve gyártását, és a csúcsmodell szerepét a soros nyolchengers One-Eighty vette át. Bár 160 lóerős teljesítménye elmaradt az óriási V12-esétől, de a motor könnyebb és egyszerűbb lett, ami jó hatással volt a vezethetőségre.

Howard Darrin, a korszak egyik legfelkapottabb egyedi autóépítője kezelésbe vette a konzervatív stílusú Packardokat, így született a Darrin Victoria sorozat, melyből csupán egy maroknyi készült 1940-1942 között. A legkisebb nyolchengeres alvázra szerelte a 160 lóerős motort, így egy igencsak gyors és sportos kabrió született, ami amúgy nem volt a Packardok legfontosabb jellemzője. Igaz, a 323 centis tengelytáv miatt a beltér még így is kellően tágas maradt, és a csomagtartóba is meglepő mennyiségű holmit lehetett elsüllyeszteni. Darrin rengeteg európai stílusjegyet vett át: kivágott ajtók, vékony szélvédőkeret, elhagyott fellépőlemez. Megtartotta viszont a Packard hagyományos stílusjegyeit: a középkori katedrálisho méltó hőtőmaszkot, a rengeteg krómot, a metszett üveg hűtődíszt. A beltérben szinte mindent vastag, vajpuha bőr borított.

Bár a One-Eighty sorozat legkisebb modelljéről volt szó, Darrin és a Packard igazgatója, Alvan Macauley vastagon megnyomták a ceruzájukat az árazásnál: egy Darrin Victoriáért 4595 dollárt kértek, ami mai értéken számolva 68 ezer dollárnak felel meg. Mindössze harmincötöt adtak el 1941-ben. A képen látható példányt 2010-ben, Amelia Islanden árverésre bocsátották, és a licit 247.500 dolláron állt meg.

Kép forrása: rmauctions.com

A Volvót működése első 30 évében Skandinávián kívül a kutya se ismerte. Jó, de alapvetően dögunalmas autókat gyártott, amelyek úgy néztek ki, mint egy jól megtermett burgonya. Az 1956-os Amazonnal sikerült kilépni a nemzetközi porondra, de kellett még valami, hogy igazán elismertté váljanak. Ehhez mi lett volna alkalmasabb, mint egy sportautó? Az olasz Frua így megalkotta számukra a hatvanas évek egyik legkarakteresebb formatermét. A műszaki oldalt az Amazon adta: az elismert B18 jelű soros négyhengeres dupla karburátorral 100 lóerőt adott le, így a végsebessége meghaladta a 180 km/h-t.

Annak ellenére, hogy a prototípusok már 1959-ben elkészültek, a gyártás csak 1961-re indult be igazán. Ennek oka, hogy a kicsiny Volvónak nem volt kapacitása a gyártás beindítására, és nem találtak bérgyártót - az osnabrücki Karmann már majdnem belement, amikor fő partnerük, a Volkswagen megfenyegette őket, hogy ha leszerződnek a Volvóval, a Karmann-Ghiák gyártását azonnal beszüntetik - ez pedig a csődöt jelentette volna a Karmann számára. Végül 1960-ban a brit Jensen jelentkezett a svédeknél. Eredetileg tízezer autóra kötöttek megállapodást, de a Volvo már 1963-ban, hatezer autó után hazaköltöztette a gyártósort - az angolok egyszerűen képtelenek voltak megfelelő minőséget produkálni.

A P1800-nak a Roger Moore főszereplésével készült The Saint krimisorozat hozta meg a népszerűséget. A filmesek eredetileg az 1961. év legnagyobb durranásába akarták Simon Templart beültetni: a Jaguar E-type-ba. De a Jaguar azt mondta, köszönik szépen, enélkül is éppen elég autót tudnak eladni. A svédek hát kapva kaptak az alkalmon, és be is jött a számításuk: a P1800 12 évig maradt gyártásban, összesen közel 48 ezer készült belőle. Talán két hibáját lehet csak megemlíteni: a szűkös belteret és az új korában indokolatlanul magas árat. Ezt azonban kárpótolta a csodás formaterv, a nyugodt viselkedés és a megbízhatóság. A P1800 a legvonzóbb Volvo, ami valaha készült.

Kép forrása: autogaleria.hu

A Buick 1936-1958 között élte a fénykorát. A Buick nagy volt és kényelmes - de nem sportos vagy hivalkodó. Jól átgondolt, kellemes és megbízható autókat gyártott, legendásan erős nyolchengeres motorokkal. A GM másik középkategóriás márkája, az Oldsmobile 1949 óta harapós V8-asokat kínált, de a Buick kitartott csendes, nyomatékos soros motorjai mellett, amikkel komótosan tolhatta valószínűtlenül hosszú motorházát keresztül Amerikán. Ehhez társult a Dynaflow automata váltó, ami mai váltókat megszégyenítő finomsággal, észrevehetetlenül kapcsolgatott. A Roadmaster Riviera tengelytávja 331 centiméter volt, ami 27-tel több, mint az aktuális S-Mercié - európai ésszel felfoghatatlan helykínálattal rendelkezett. A Buick volt a válságból és a háborúból kilábaló Amerikai jóléte - a mindennapok süppedős kényelme és biztonsága. Az az autó, amiben Tobey Maguire-re rózsaszirmok hullanak, mialatt Etta James énekel a rádióban:" frameborder="0" allowfullscreen="">

A Studebaker a legkisebb amerikai márkák egyike volt, és az utolsó független cég az AMC mellett. Valamiért jó ötletnek gondolták, ha a Packard 5,8 literes, 275 lóerős motorját belepasszírozzák az egyébként nem túl nagy sportkupéjukba. Az eredmény egy pokoli gyors kocsi lett, ami állva hagyta a korabeli Corvette-et és Thunderbirdöt is. Ehhez társult Raymond Loewy filigrán, nyúlánk formaterve. A régies hűtőmaszk, a lámpák tetejére szerelt irányjelzők összetéveszthetetlenné tették a Golden Hawkot. Inkább hajazott az európai gran turismókra, mint bármi másra az amerikai piacon. Persze, azért itt is van fecskefarok és sok-sok króm - de mellé 7,8 másodperc alatt gyorsul százra.

Kell egy masszív autó? 1938 decemberében Humphrey Symons és Bertie Browning úgy döntöttek, elkocsikáznak Londonból Fokvárosba. Ehhez Symons vadonatúj, 85 lóerős, hathengeres Wolseley-ját választották. Pokoli gyorsan haladtak, holott akkor Afrikában még nem igazán voltak utak. Belga-Kongóban azonban elvesztették az uralmat a kocsi fölött, és 30 láb zuhanás után a Gada folyóban álltak meg. S hogy mi történt velük? Semmi. Néhány nap múlva kihúzták az autót a folyóból, és folytatták az utat Fokvárosba. A tízezer mérföldet 32 nap alatt tették meg. Előttük a leggyorsabb autósnak ez 16 hónapot vett igénybe.

Kép forrása: maxadventure.co.uk