A szerencsétlen BMC ADO17 sorozat

A hatvanas évek elején az Austin és Morris egyesüléséből létrejött British Motor Corporation szénája nagyon jól állt: a Mini és az 1100-as sorozat a szakma és a nagyközönség körében is kiemelkedően sikeres volt. Logikus továbblépésnek tűnt, hogy a régimódi, fecskefarkas, hátsókerék-hajtású Farina-kocsik utódját is Alec Issigonis koncepciója alapján készítsék el: elsőkerék-hajtás, keresztmotor, sarokba tolt kerekek, Hydrolastic-rugózás. Utóbbi egyedülálló találmány volt, melynél hagyományos acélrugók helyett gumipogácsák és hidraulikafolyadék kombinációját alkalmazták.

A tervezés során azonban adódott néhány probléma.

Issigonis önkényesen meghosszabbította 15 centivel az elődmodell tengelytávját, így a kocsi jóval nagyobb lett, mint a kategóriatársak. Emiatt viszont az Austin A60 Cambridge 1,6 literes motorja túl gyengének bizonyult, muszáj volt az MG B számára kifejlesztett, 1,8 literes, 84 lóerős erőforrást beépíteni. Csakhogy az a motor meg túl nagy volt, ezért csak úgy tudták keresztben beépíteni, ha a kocsit széltében is megtoldják. Így az autó 10 centivel szélesebb lett, mint bármely versenytársa - ezzel pedig tágasabb, de nehezebb is. A méretnövelés miatt az autó egyszerűen aránytalan lett - innen is kapta gúnynevét: Landcrab, azaz Földirák. Az Issigonis-kocsik sajátossága volt a lapos, teherautós szögben álló kormány, ami miatt megszokást igényelt a vezetése is.

A Landcrabnek voltak kétségtelen erősségei: az elsőkerék-hajtás, a fura arányok és a helytakarékos felfüggesztés miatt hatalmas utastérrel rendelkezett. Emellett puha rugózását és masszív karosszériáját is dicsérték. Az előremutató technika miatt 1965-ben Car Of The Year díjjal is kitüntették a típust. Csakhogy az 1800-as motor nagy és szomjas volt, és így nem tudta leváltani az elődmodellt, amely változatlanul népszerű maradt egyszerűbb, hagyományos kivitele miatt. Egy kategóriával feljebb lépve viszont az okozott problémát, hogy a többi márka kocsija szebb, elegánsabb volt. Kevésbé számított az előremutató technika annál, mint hogy a kocsi hogy néz ki.

Az Austin 1800, Morris 1800, Wolseley 18/85 és még tucatnyi kivitelben készített típus így hát csúfosan megbukott. 1975-ig mindössze 386 ezer darabot adtak el belőle. Pedig 1972-től Austin 2200 néven már 106 lóerős, hathengeres motorral is meg lehetett vásárolni. Bukása ellenére az Austin 1800 egy nagyon jó autó: tágas, kényelmes, masszív, modern - csak hát nem az a klasszikus szépség. De van benne valami kedves buciság, és így mindenképpen helye van a százas listán.