Kedves General Motors!

Öröm hallani, hogy a 2009-es reorganizáció után újra jó egészségnek örvendsz. Reméljük, tanultál hibáidból - nem volt belőlük kevés. Kár a Pontiac-ért és a Saabért. A Hummerért és a Saturnért annyira nem, de bánja kánya - mindegyik gyereked megérne egy misét. De most olyasvalamiről akarok beszélni veled, ami régóta böki a csőröm. Te talán büszke vagy erre a dologra, pedig a történet minden szempontból középszerű. Vajúdott a hegy, és egeret szült. Igaz, egy 570 centis egeret. Amerika ikonjáról, az 1959-es Cadillac-ről van szó.

Történt 1955-ben, hogy a Chrysler olyat csinált, amit már nagyjából 20 éve nem: csinos autókat mutatott be. A Ford és a GM gyilkos árversenyének ugyanis a megbízható és tágas, de dögunalmas autókat gyártó Chrysler volt a legnagyobb vesztese, amelynek drasztikusan csökkentek az eladásai. Ezért a cég fő formatervezője, Virgil Exner szabad kezet kapott (és mellé 100 millió dollárt), hogy teljesen megújítsa a konszern formanyelvét. Az modellek frenetikus sikert arattak, és átvették a GM-től a divatdiktátor címet.

A General Motors, közelebbről a félig zseni, félig despota Harley J. Earl 1927 óta a legfontosabb név volt az autós formatervezésben. Az autógyárak közül elsőként hozott létre kifejezetten a dizájnnal foglalkozó Art & Color részleget, és forradalmasította a formatervezést. A kezdetben 100 fős részleg az ötvenes évekre több mint ezer fősre duzzadt, akik közül senki sem kérdőjelezte meg Earl szavát. Úgy tartotta, hogy egy autónak hosszúnak és szélesnek kell lennie, bőséges krómozással. Formulája működött, és elképesztően csodás autók kerültek ki a keze alól.

Az ötvenes évekre azonban Earl - hogy, hogy nem - megöregedett. 1956 augusztusában egyik beosztottja, Chuck Jordan Detroitban sétálva megpillantott egy csomó új kocsit: a Chrysler következő évi modelljeit. Hogyan? Két év után új karosszéria? ÉS ILYENEK? A Chrysler autói laposabbak, szélesebbek és ívesebbek voltak, mint bármelyik GM-modell abban az évben, és a fecskefarkak - igen. Gyönyörű, elnyújtott szárnyakat rajzoltak a kocsikra. Suddenly, it's 1960 - ezzel a szlogennel hirdették őket, és ez nem volt túlzás. Earl ekkor éppen több hónapos európai úton volt, gyakorlatilag elszigetelve, a GM-nél pedig kétségbe estek. 1957-ben jelentek meg ugyanis az ő új generációs nagy modelljeik is, amelyek azonban igazi Earl-kocsik voltak: masszívak, díszesek, ünnepélyesek - és kissé ósdiak a lendületes Chryslerek mellett. 1958-ban pedig érkeztek az olcsóbb Chevrolet-k és Pontiac-ok, és mivel a GM politikája alapján nem lehetett egy karosszériát 3 évnél korábban lecserélni, ez azt jelentette, hogy egészen 1961-ig ki kell húzniuk a már megjelenésükkor divatjamúlt autókkal.

Így hát a dizájnrészleg "nincs itthon a macska, cincognak az egerek" jelleggel nekilátott 1959-re gyökeresen új autókat készíteni. Két lényegtelen tényező hiányzott csak: az idő és a pénz. Az olcsó autók A-body platformját egyetlen év (1958) után a kukába kellett dobni, és a nagy kocsik ciklusa is két évre csökkent, ami értelemszerűen drasztikus kiadásokkal járt, és emellett folyt az európai importkocsikkal versenyre kelő kompakt modellek fejlesztése is, ami rettenetesen korlátozta a lehetőségeket. Így állhatott elő, hogy a korábban jól elhatárolható A-, B- és C-body-k helyett egyetlen platformot pofozgattak - a 2000 dolláros Chevrolet-től a 6000 dolláros Cadillac-ig. Ugyanaz a szélvédő, ugyanaz az - eredetileg a Buicknál kifejlesztett - ajtó, ugyanaz a buboréktető. E köré rajzolták a Cadillac-et is.

Mire Earl hazatért, már kész tervek fogadták. És mivel nem akart botrányt, illetve az utódjának tekintett Bill Mitchell is győzködte - elfogadta a dolgot. Azért még rányomta a bélyegét a kocsikra: hatalmas lökhárítók, nehéz, bonyolult hűtőmaszk - a hátfalon is megismételve, teljesen felesleges módon. És a szárnyak. A nevetséges magasságú szárnyak. A hegyes lámpák. A lefolyó, helyrabló csomagtér-tető. Mindez aránytalanná és farnehézzé tette a megjelenést. Bill Mitchell mániája, a buboréktető és a vadászrepülőkről ellesett panorámaszélvédő azt okozta, hogy túlságosan hátra kellett tolni a műszerfalat, így a kocsi szűkebb lett, mint rövidebb és keskenyebb elődei! Egészen 1956-ig a Cadillac egy magas, szinte függőleges oldalfalú autó volt, amibe öröm volt belépni - a túl alacsony 1959-esnél ez az érzés megszűnt. A Coupe-k buborékteteje alatt kevés volt a fejtér, és átforrósodott az üveg alatt az utastér.

Persze, ne tagadjuk el a kocsi erősségeit: a 6,4 literes, 325 lóerős V8-as a  Jetaway Hydramatic váltóval zseniális párosítás volt - bár az is igaz, hogy a kocsik 1956 óta több mint 120 kilót híztak. A vékony oszlopok és a B-oszlop hiánya miatt pedig a Cadillac-nek nem volt holttere - elképesztő kilátást nyújtottak, pláne a mai, lőrésszerű ablakokhoz viszonyítva. Csakhogy a kapkodás miatt például a legdrágább Sedan, a Fleetwood Sixty Special számára nem tudtak saját karosszériát tervezni, így ugyanazt az alvázat és kasztnit használta, mint a legolcsóbb 62-es sorozat. Ami csalás. A Sixty Special 1938 óta mindig a legkifinomultabb, egyedi limuzin volt - most pedig csupán egy mímelt légbelépő a hátsó sárvédőn.

A sietségnek más hatása is volt: az 1959-es Cadillac-ek rohadnak. Sokkal hajlamosabbak a rozsdára, mint a korábbi vagy későbbi autók. Ahelyett, hogy a megbízhatatlan légrugózást, vagy a gyenge vákuumcsövekkel bíró Autronic Eye-t tökéletesítették volna, megalkották ezt a középszerű karosszériát. Az 1959-es eladások ugyan nőttek a megelőző évihez képest, de ez inkább annak volt köszönhető, hogy enyhült az 1957-58-as recesszió hatása. Harley J Earl 1958 végén, öt héttel a Cadillac bemutatója előtt nyugdíjba ment. Helyét Bill Mitchell vette át a dizájnért felelős alelnöki székben. Első dolga volt a teljes modellpaletta átdolgozása: 1960-ra levágta a fecskefarkakat, egyszerűbb és tisztább frontot készített, a hátfalról eltüntette a zavarba ejtő hűtőrács-utánzatot. Elegánsabb, komolyabb autót faragott az 1959-es szörnyből.

A Cadillac régóta úgy hirdette magát, hogy: Standard of the World. Az 1959-es nem volt az. Még csak Cadillac mércével mérve sem volt sztenderd: hiányzott belőle az egyediség és a stílus. Eltúlzott és közönséges volt, ezt pedig mindenki látta: hipergyorsan kiment a divatból - 1962-ben a hagyományos Caddy-vásárló legrosszabb rémálma lett, hogy holtan találják az 1959-es autójában.

A harsány 1959-es modell, Harley Earl utolsó munkája legenda lett, a csillogó ötvenes évek, az Amerikai Álom példaképe - és egyben önnön karikatúrája. A legtöbbet ábrázolt amerikai autó valaha - sajnos.

Képek forrása: plan59.com