A torinói Fiat már ötven éve rájött arra, hogy egy konstrukcióról több bőrt is le lehet húzni: ha a típus már nem versenyképes a finnyás Európában, toljuk át a latin-amerikai leányvállalatunknak, és ha már ott se fut igazán, a gyártás jogát adjuk el bármilyen putrinak, a licencdíjakból pedig jól eléldegélünk. A műfaj klasszikusa a 124-es modell, amelyet Spanyolországtól Dél-Koreáig az egész északi féltekén gyártottak, de most beszéljünk inkább az idén 30. születésnapját ünneplő 146-os modellről, vagyis a Fiat Uno történetéről!

Az Uno 1983-ban jelent meg, a közkedvelt 127-es utódjaként. A típus hamar népszerű lett egész Európában: praktikus, dobozforma karosszériája annak ellenére egészen jó helykínálattal bír, hogy az autó igencsak kicsi, mindössze 365 centi hosszú. Összehasonlításképpen: a ma ugyancsak a kisautók között versenyző Fiat Punto 407 centis. A kocsi igen széles és modern motorválasztékkal bírt, ráadásul a könnyű kasztni és a viszonylag jó futómű egészen élvezetessé tette a vezetését.

Az Unóval azonban nem volt felhőtlen az élet: a kocsinak számos hibájára is fény derült az évek során. Először is, a karosszéria rendkívül hajlamos a rozsdásodásra. Ebben az időszakban az összeszerelés minősége is csapnivaló volt az olaszoknál, és az elektromos gondok is sok keserűséget okoztak a tulajdonosoknak, pedig egy egészen egyszerű szerkezetről van szó. Az akadozó, pontatlan váltó és a gyatra 1,3-as dízel már csak hab volt a tortán. Ugyan az 1990-es modellfrissítés során jelentősen javítottak az üregvédelmen és a minőségen, az Uno mégis rossz hírű, magas értékvesztésű autóként ment nyugdíjba 1993-ban, mikor utódja, a Punto megjelent.

Ekkor már hatmillió példány készült belőle Olaszországban, ami igen szép eredmény - de a típus pályafutása ekkor még koránt sem ért véget - sőt! Alig követhető, hogy ezután még hány helyen gyártották több-kevesebb sikerrel.

Argentína

Itt még 1988-ban vették gyártásba az Unót, szűkebb, a dél-amerikai piachoz igazított motorpalettával. A gyártó, a Sevel Argentina érdekes módon nem a Fiat tulajdona volt, hanem egy önálló, hazai cég, amely gebinben Peugeot és Chevrolet modelleket is készített. Az Uno 2000-ig maradt a programban, amikor a PSA konszern felvásárolta a Sevelt. Összesen 180 ezer Uno készült itt.

Brazília

Itt kezdődött a legrégebben, 1984-ben az Uno külhoni gyártása, és itt is aratta a legnagyobb sikert. Brazíliában mind a ma napig megvásárolható a típus, a 2000-es évek közepén modernizált formában, ahogy az első képen látható. 2010-ben mutatták be a kifejezetten Dél-Amerikának szánt, divatos új Unót, azóta a régi kocka már csak egyetlen egyliteres, 65 lóerős motorral és két felszereltségi szinttel kapható. Már a neve sem a régi: hengerűrtartalmára utalva egyszerűen Fiat Mille lett belőle.

A több mint kétmillió brazil Unóból Európába is jutott: Innocenti Mille néven a mediterrán országokban forgalmazták a kispénzű vevőknek az exportált Unókat. Szintén Brazíliában született a Fiat 155-ös is, vagyis a puttonyos Uno: míg a kiskocsik Európában jellemzően a fiatalok első vagy a családok második autója, addig a fejlődő országokban ez az egyetlen kocsi, így van kereslet a nagy csomagtartóval megtoldott változatokra. A lépcsős hátú vagy kombi Uno készült Argentínában is, Prémio, Elba vagy Duna névvel, és szintén hoztak belőlük az öreg kontinensre is.

Dél-Afrika

Itt 1990-ben kezdte meg licenc alapján a termelést a helyi Nissan(!)-leányvállalat. Hogy erre mi oka volt, azt nem tudni. 1998-ban aztán a Fiat átvette az összeszerelést, és egészen a kétezres évek végéig árulták még, a brazíliaihoz igencsak hasonló frontrésszel. Szintén igen kedvelt modellé vált, 2002-ig 110 ezer afrikai Uno készült.

Lengyelország

A Fiat mindig is nagyon jó viszonyt ápolt a lengyelekkel, így egyértelmű volt, hogy a rendszerváltás után újra beszállnak az autóiparukba. Az első fejlesztésük volt az Uno gyártásának beindítása a néhai Fabryka Samochodów Małolitrażowych üzemeiben, 1995-ben. Innen főleg a kelet-európai piacokat látták el - például Magyarországot is. 1997-ben újraindult az Uno itthoni forgalmazása, bár csupán egyetlen kivitelben: ötajtósként, ezres, 45 lóerős motorral. Az Autó Motor 1997. december 16-ai számában mutatta be a kocsit, de sok jót nem írtak róla: szerintük az anyagválasztás és az összeszerelési minőség nem hogy az akkori Fiatok, de még az eredeti Uno színvonalát sem érte el. Kiemelték még a szegényes felszereltséget és az akadozó váltót is. Ezekért cserébe az Uno piszkosul olcsó volt: 1.410.000 forintot kértek érte, miközben a legolcsóbb Punto is 215 ezerrel többe került. Igaz, a legolcsóbb új autót, a Daewoo Ticót akár 1.149.000-ért is elvihette az ember.

A lengyel gyártásból újabb 173 ezer Uno került ki. Kisebb sikerrel, de gyártották a típust még Marokkóban, Pakisztánban, Indiában és a Fülöp-szigeteken is. Összesen tehát egyedül a 146-os típusból több mint 8,5 millió készült az elmúlt harminc évben, de ha a műszaki alapjait tekintve azonos 155-ös is hozzávesszük, akkor a platform jóval 9 millió felett jár, így pedig egyike a legnagyobb darabszámban értékesített konstrukcióknak a világon. Brazíliában pedig még mindig árulják - ki tudja, meddig még? Pedig ára nem is annyira kedvező: a legfapadosabb, háromajtós alapkivitelért 22.230 reált kérnek, ami - akárhogy is számoljuk - bőven 2,5 millió forint feletti árnak felel meg.

Képek forrása: mad4wheels.com