A Seville egyszerre a legjobb és a legrosszabb dolog, ami a Cadillac-kel történt a hetvenes években. Egyrészt fontos innováció, amely hatalmas sikert és bevételt hozott a márkának. Másrészt viszont egy trójai faló, amely negyedszázados lejtmenetbe tette Amerikai első számú luxusautóját. Hogyan lehetséges ez?

Az 1971-ben bemutatott új Cadillac-ek nagyobbak és szomjasabbak lettek minden korábbi elődjüknél. Tekintélyes, 5,8 méteres hossz, 8,2 literes V8-as motorral. Mindeközben azonban az eladások felpörgetése végett az árakat leszorították. Emiatt viszont a minőségük már nem olyan volt, mint ahogy azt a vevők megszokhatták. Egy Chevrolet és egy Cadillac között már nem látszott az az egyértelmű distinkció sem műszaki, sem esztétikai értelemben. Ráadásul a kényelmi extrák garmadájától eltekintve a technikára sem lehettek különösen büszkék. A leggazdagabbak így hát elkezdtek a német luxusautók felé fordulni: egyre szaporodtak a Mercedes-Benzek, BMW-k az utakon.

A Cadillac erre a tendenciára válaszul mutatta be 1975 májusában a Seville-t. A Seville apró volt: hatvan centivel rövidebb és hússzal keskenyebb, mint a hagyományos modellek. Alapját a Chevrolet Nova adta, így a Seville lett az első önhordó karosszériás Cadillac. Az Oldsmobile 5,7 literes V8-asát pakolták bele, elektromos befecskendezővel ellátva, így a teljesítménye elérte a 180 lóerőt (ez egy röpke 20 lóval kevesebb a Mercedes-Benz V8-asánál, csakhogy az 3,5 literes volt...). Mindenesetre az átdolgozott futóművel és a kocsi kis tömegével a Seville kifejezetten jól mozgott.

A formaterv a hájas, pöffeszkedő full-size modellekhez képest egyszerű, visszafogott és elegáns lett. A szögletes (talán túlontúl szögletes...) és magas karosszéria miatt viszont a helykínálata vetekedett nagyobb testvéreivel. A Seville tehát egy igen jó autó volt. Éppen ezért meg is kérték az árát: alapára 12.479 dollár volt, miközben a hagyományos Sedan de Ville-ért csak 8.801-et kértek. Spekuláljunk egy kicsit! Ha feltételezzük, hogy a Seville előállítási költsége kb. ugyanakkor lehetett, mint egy Sedan de Ville-é, akkor ezt azt jelenti, hogy a Cadillac laza 50%-os hasznot sepert be minden Seville-en! Úgy, hogy a kocsi fődarabjait csak le kellett emelni a polcról. Ügyes.

A Seville borsos ára ellenére igen népszerű lett: az első generációból 1979 végéig több mint 215 ezer darabot adtak el. A vevők is szerették, a Cadillac keresett vele egy valag pénzt, akkor mégis mi a probléma?

Az, hogy a Seville egy ordas nagy blöff volt.

Ugyan a Seville jó volt, de nem annyira jó, mint egy Mercedes-Benz vagy BMW. Az európai luxusautók azért kerültek annyiba, amennyibe, mert tényleg a világ legfejlettebb technikáját nyújtották elsőrangú összeszerelésben, és vonzó csomagolásban. A Seville azonban egy olcsó technikából korrektül összerakott, de semmi kiemelkedőt nem nyújtó kocsi volt, pofátlanul túlárazva. S hogy kik szerették igazán? A nők. Azok a pénzes középnyugati asszonyságok, akiknek egy hagyományos Cadillac vezethetetlenül nagy volt. De sem a kaliforniai hírességek, sem a keleti parti üzletemberek nem dobták el S-osztályukat az ortodox Seville kedvéért.

A General Motors vezetőségét viszont a Seville meggyőzte arról, hogy úgy amúgy minden rendben van. Adhatunk Chevy-technikát luxusáron, a vevők nem veszik észre. Hát észrevették. Legkésőbb akkor, amikor 1978-ban belepakolták a Seville-be az Oldsmobile 5,7 literes szívódízelét, amely nem elég, hogy harmatgyenge volt (105, igen SZÁZÖT lóerő egy Cadillac-ben), de ráadásul hírhedten megbízhatatlannak is bizonyult.

Ráadásul miközben a BMW 1977-ben kihozta az áramvonalas, Paul Bracq tervezte hetest (E23), a Cadillac csak különböző opciós csomagokkal stafírozta a Seville-t. 1978-ban jelent meg az Elegante és a Gucci. Tömény giccs, húszezer dollárért.

A Seville az ígéretes indulás ellenére egy elszalasztott lehetőség maradt. Nem véletlen, hogy az első generáció eladási számait egyetlen utódjának sem sikerült utolérnie. A Seville a maga módján egy remek kocsi: hamisítatlan amerikai luxus csinos és kompakt csomagolásban. Másrészről viszont egy megújulni képtelen vállalat önbecsapása. Maga a hetvenes évek, acélba és plüssbe csomagolva.