A filmipar rengeteg legendás autós filmet és filmes autót termelt ki magából az utóbbi évszázadban. Ki ne emlékezne a színészóriás Nicolas Cage által meglovasított Eleanorra (lánykori nevén 1967-es Mustang), vagy David Hasselhoff állandóan zsörtölődő Firebirdjére, vagy éppen a Vissza a jövőbe trilógia egészen furcsa dolgokat produkáló DeLoreanjára?

A mainstream kasszasikereken túl is találunk azonban olyan alkotásokat, amelyekben fontos szerepet kaptak bizonyos kocsik, még ha ezek a filmek nem is miattuk híresültek el. Olykor a készítők meglepően jó ízléssel tudnak járművet választani a hősöknek akkor is, ha ez a történet szempontjából nem bír különösebb jelentőséggel. Most szenteljünk egy kis figyelmet a filmek kevésbé ismert, de annál szebb és kívánatosabb autóinak!

Napok romjai (The Remains of the Day, 1993)

1939 Daimler Light Straight Eight Vanden Plas Saloon

A Kazuo Ishiguro regényéből készült drámában Sir Anthony Hopkins játsza az idősődő főkomornyikot, aki a valaha szebb napokat látott vidéki kastély életébe azzal kíván új erőt vinni, hogy visszahívja a II. világháború előtt náluk szolgáló házvezetőnőt (Emma Thompson). A találkozás során azonban a régi emlékek is új megvilágításba kerülnek...

A látogatáshoz pedig igénybe veszi a már elhunyt gazdája 17 éves Daimlerét. Kevesen tudják, de ebben a korban a brit udvar flottáját nem a Rolls-Royce, de még csak nem is a Bentley adta, hanem a BSA fennhatósága alá tartozó Daimler. Bontsuk fel a kissé bonyolult típusjelzést! A Straight Eight név utal arra, hogy az autót soros, nyolchengeres motorral szerelték. A Light (könnyű) kitétel arra vonatkozik, hogy a Daimler kínálatában ez volt a kisebbik nyolchengeres modell. A Vanden Plas egy Kingsbury székhelyű, önálló vállalkozás volt, amely egyedileg (vagy nagyon kis sorozatban) készített különböző márkák számára felépítményeket. Ebből a B-oszlop nélküli négyajtós, zárt kivitelből (brit angolban Saloon, amerikai angolban Sedan, franciában Berline, németben Innenlenker...) mindössze egy tucat készült.

Nem mondhatni, hogy a négyliteres lökettérfogat és a 312 centis tengelytáv mellett annyira könnyű lett volna a kocsi, de a hagyományos, sofőrös Daimlerekhez képest ez a típus kifejezetten sportosnak minősült. Sajnos ekkora a cég már felhagyott a roppant csendes működést biztosító, de karbantartási szempontból kiábrándító Knight-féle résvezérléses motorok gyártásával, viszont a vevőket bőven kárpótolta a 95 lóerős típus 145 km/h körüli végsebessége.

Vissza a jövőbe I-II-III. (Back to the Future, 1985-1990)

1948 Packard 2233 Custom Eight Victoria Convertible

Marty McFly 1955-ös kalandjaiban nem csak az időutazó DeLorean kapott fontos szerepet, hanem a Doki méltatlanul keveset emlegetett Packard kabriója is. Ez volt az utolsó független luxusmárka az Egyesült Államokban, egészen a Tesla felbukkanásáig. Emmett L. Brown kocsija a 22. széria egyik legdrágább kivitele volt, hiszen újonnan 4295 dollárba került, míg például Biff Tennan Ford Super Deluxe-áért ennek a harmadát kellett kifizetni. Az óriási, közel 5,4 méteres bárkát egy 356 köbhüvelykes (5,9 liter), 160 lóerős soros nyolchengeres hajtotta. Szériafelszerelései közé tartozott a négy hidraulikus ablakemelő, a hidraulikus ülésállítás és tetőmozgatás is. Bár árban és minőségben a Packard még mindig a Cadillac riválisának számított, de az 1948-as modellek stílusát nem fogadta osztatlan elismerés - ezt a generációt olykor terhes elefántnak becézték.

Súlyosabb gond volt, hogy a mégoly drága Custom Eightet is csak az eltérő hűtőmaszk és a két oldalsó díszléc különböztette meg az olcsóbb Standard Eight és Deluxe Eight modellektől, ez pedig marketing szempontból elég komoly baklövés volt. Az igényes vásárlók nehezen emésztették meg, hogy autóik ugyanúgy néznek ki, mint azok a kivitelek, amelyekkel a Dodge-ok, Oldsmobile-ok ellen versenyez a cég. Hiányzott az exkluzivitás, így a Packard elvesztette korábbi vezető szerepét a drága autók piacán, és végül a márka 1958-ban le is húzta a rolót. A vászontetős Victoriából másfél év alatt mindössze 1103 példányt adtak el.

A Universal Studios csak bérelte a kocsit - itt Lea Thompson a tulajdonos fiával pózol 1985-ben

Érdekes belegondolni, hogy mi történhetett a Dokival abban a 30 évben, amit az időgép feltalálásra fordított. Marty McFly érkezésekor még egy tágas és elegáns családi házban él, amelyet eredetileg 1908-ban építettek David B. Gamble számára Pasadenában. Emellett piszkosul drága luxusautóval jár - 1985-ben viszont már nyoma sincs a rendezett körülményeknek. Talán ez a történet sokkal szomorúbb annál, mint amire emlékszünk belőle.

Mi történt Baby Jane-nel? (What ever Happened to Baby Jane? 1962)

1947 Lincoln Continental Mark I Convertible

Robert Aldrich thrillere jutalomjáték volt a két idősödő díva, Bette Davis és Joan Crawford számára. A való életben egymást kifejezetten rühellő nő itt egy testvérpárt alakított, akik között a családi és szakmai féltékenység végül tragédiába torkollik - de addig is remekül szórakozunk/borzongunk a gyűlölet különböző fázisain.

Mivel Blanche (Crawford) a történet idején már tolószékhez van kötve, így csak Jane-t (Davis) láthatjuk furikázni a kissé ódivatú, de zavarba ejtően csilivili állapotú Lincolnnal. Remek kiegészítő egy hírnevét vesztett, de manírjait annál inkább őrző művésznek. A Continental egyébként a negyvenes évek egyik legdivatosabb autója volt, de az 1940-ig gyártott K sorozathoz képest minőségileg visszalépést jelentett. Alvázát a középkategóriás Zephyr adta, és onnan származott az ötliteres, 130 lóerős V12-es motor is. Sajnálatos módon ez a konstrukció az első években kenési és hűtési problémákkal küszködött, és bár 1942-re ezeket nagyrészt sikerült elhárítani, a Lincoln reputációja ezt eléggé megszenvedte. Ráadásul a kocsi gyengébb is volt a versenytársainál (lásd csak a fenti Packardot), a különleges karosszéria pedig szinte teljesen kézi munkával készült, így egy ilyen kabrió ára elérte a 4746 dollárt  - nem csoda, hogy 1946-1948 között csak 1391 példány készült belőle.

Bár műszakilag nem volt kifogástalan, a stílusa miatt mégis legendává vált a típus. Laposabb, nyúlánkabb volt a korabeli amerikai modelleknél, ezen felül a hátfalra szerelt pótkerék az európai grand tourereket idézte - miközben azoknál azért még mindig olcsóbb és kényelmesebb volt. A vastagon krómozott maszk talán nem olyan harmonikus, mint az eredeti, 1940-es kivitelnél, de ugyanúgy megvan a maga bája, mint egy agyonsminkelt  dámának.

A Maszk (The Mask, 1994)

1951 Studebaker Sedan

Jim Carrey vígjátéka talán kilóg a klasszikus filmek sorából, de a szerencsétlen sorsú Studebaker miatt mindenképpen említést érdekel. A főszereplő csereautóként kapja a szervizben a rémes állapotú, fura megjelenésű veteránt, amely aztán egy hídon nemes egyszerűséggel szét is esik alatta.

Pedig a Studebaker gyártása idején egyáltalán nem számított béna autónak. A detroiti Három Nagy mellett a legnépszerűbb független márka volt 1951-ben, közel negyedmillió autót adott el a south bendi (Indiana) vállalat. Sajnos a hiányzó díszítőelemek miatt nem lehet megállapítani, hogy az adott kocsi Champion vagy Commander típusú-e - a kettő azonos karosszériával készült, de míg előbbit egy takarékos, 85 lóerős hathengeres hajtotta, addig utóbbiba egy vadiúj fejlesztésű, 3,8 literes V8-as került 120 lóerővel. Ne feledjük, hogy a Chevy első V8-asa majd csak 1955-ben jelenik meg!

A katalógusban még a szerény kis Champion is urasan festett.

Persze, a szekrényajtós kiképzés már nem számított a legkorszerűbbnek, de ebben az évben még a Lincoln és a Mercury is ilyen autókat gyártott. A független Studebaker a korlátozott fejlesztési források miatt az 1947-ben bemutatott karosszériákat toldozta-foldozta, és az új generáció csak 1953-ban jelent meg. Hat év iszonyú hosszú idő volt ekkor az autóiparban, és a Studebaker nem tudott lépést tartani a főleg a Ford és a GM diktálta tempóval. A céget végül 1966-ban felszámolták.

Christine (Christine, 1983)

1958 Plymouth Belvedere Sport Coupe

Stephen King rémes természetű hősnőjéről persze sosem merném azt állítani, hogy ne lenne híres. Mindazonáltal van némi félreértés a pedigréjét illetően. A filmbéli Christine ugyanis nem az az autó, amelyről King írt. Illetve, az eredeti Christine nem is létezik (hál' Istennek).

A szerző ugyanis a könyvben egy 1958-as, négyajtós, piros-fehér színű Plymouth Fury-ként azonosítja a kocsit. Ilyen típus azonban egyszerűen nem létezett! A Fury ugyanis a Belvedere sportos kiviteleként született meg 1956-ban, és egészen 1959-ig csak egyféle, B-oszlop nélküli kupékarosszériával gyártották. Négyajtósként tehát nem. S hogy még nagyobb legyen a kavarás: az első három évben minden Fury fehér fényezéssel, arany hűtőmaszkkal és díszítőelemekkel készült. Piros-fehérben tehát megint csak nem.

Nos, ő egy igazi Fury. Christine nem Fury.

A horror koronázatlan istencsászárpápáját az zavarhatta meg, hogy 1959-től viszont a Fury átvette a Belvedere helyét a csípésrendben, és ekkor már valóban volt négyajtós is meg piros is belőle. A korábbi Fury pedig Sport Fury néven élt tovább. A filmkészítőknek ráadásul szembesülniük kellett azzal is, hogy az 1958-as Fury meglehetősen ritka: 5303 darab készül belőle 1958-ban, míg a Belvedere kupékiviteléből több mint 36 ezer. A 290 lóerős Fury gyorsan a gyűjtők kedvelt célpontja lett, így aztán inkább 1957-es és 1958-as Belvedere-eket használtak - 25 darabot, amelyek közül 16 meg is semmisült a forgatás során. Amikor tehát Christine-t nézzük, jusson eszünkbe, hogy ő sehogy se az, akinek látszik.

A képek forrása:
- imcdb.org
- https://www.drive2.ru/b/1239673/
- http://www.vaultcars.com
- http://www.allpar.com
- http://en.wheelsage.org